Etamának és persze sok mindenki másnak...

Annyira de annyira szeretnék vigasztaló szavakat találni. De nincsenek. Ilyenkor már elfogynak. Tudom hogy a sokadik próbálkozásnál a vigasztalás már csak még nagyobb bánatot okoz. Mert mit is lehetne mondani? Azt hogy majd a következö sikerül? Vajon hányszor hallottátok már ezt? Amikor az ember lánya csinálja kétszer,háromszor,négyszer sokszor akkor már nincs vigasztaló szó. Akkor már csak szívböl tudom kívánni hogy találjatok reménysugarat. Egy újat mert van az valahol. Hogy tudjatok felállni. Hogy legyen egy megnyugvás egy kapaszkodó vagy bármi ami továbbvisz. Mert nincs minden veszve. Sikerülni fog csak sajnos nem tudjuk mikor és milyen módon. De én nagyon várom a posztokat a kétcsíkosról, a nagy hasról, arról hogy nem tudtok lehajolni már bekötni a cipötoket, arról hogy nincs alvás mert fogzik a baba és így tovább.... Bárcsak bárcsak minél hamarabb legyetek elefánt méretüek, vizesedö lábúak és kialvatlanok. Mert én annyira szeretném. Mindenkinek nagy ölelés tölem.