Torténik mostanság, csak kapkodom a fejem. Foképpen otthon anyuéknál van sok izgalom. Anyu ugye évek óta kínlódik a lábával, sokszor otthon mankóval kozlekedik :( Aztán múlt héten felfedezték hogy az egyik lába kezd lebénulni.... Kétségbeestem. Jovohéten fekszik be a reumakórházba, megpróbálják megállítani a folyamatot és jó alaposan kivizsgálják-megint, gerinc, csípo, lábak. Aztán az ocsém kórházba kerult, veseko.
Munkában elég siralmas a helyzet, alig maradtunk szakácsok. Konkrétan 4-en vagyunk, persze ez így rengeteg túlórát; szabadnapvesztést jelent. Egy ideje ugynokségtol kapunk szakácsot (már amikor bejonnek haha). Egy 240 szobás hotelrol beszélunk szóval nem vicces ez. De talán már látjuk a fényt az alagút végén. Lassan mintha alakulna a helyzet, 3 hónap múlva kezd egy szakács, én kapok egy tanulót, szóval majdcsak lesz valahogy. Mindezido alatt férjem 60-70 órákat dolgozik hetente. Volt pár nap amikor megrémisztett, teljesen depressziós volt, mondjuk elég reménytelennek tuno helyzetben voltunk/vagyunk, de már osszeszedte magát. Ebben az osszevisszaságban, orokbefogadásra sem tudunk/akarunk koncentrálni, hiszen jelenleg lehetetlen hogy egyszerre vegyunk ki szabadnapokat, márpedig ha elkezdjuk akkor viszont fog kelleni a tanfolyamok egyebek miatt, méghozzá nem akkor amikor mi be tudjuk utemezni hanem akkor amikor mondják.
Apropó orokbefogadás. Nem, nem gondoltuk meg magunkat. De nem is surgetjuk a dolgot. Megvár. Most annyi bizonytalanság van az életunkben hogy ez egy picit háttérbe szorult. Fura de nem bánom. Valahogy nem érzem azt hogy úristen most rogton, azonnal. Majd ha minden lecsendesedik johet ez is. Addig meg dolgozunk, és vagyogatunk. Azon is gondolkoztam múltkoriban hogy vajon mikor múlik el az hogy reménykedek hátha sikerul mégis nekunk az a baba? Van ilyen egyáltalán hogy elmúlik? Kétlem. Én arra jutottam hogy tuti hogy a vágy mindenkinél megmarad. 10 év múlva is. Legfeljebb nem vallja be még saját magának sem. Korulottunk itt az utcában kb 3 háznál van újszulott baba. Az egyik a szomszédunk. Néha utálok kimenni a kertbe, mert az o kertjuk tele van babaruhával (mármint a szárítón nem a fuvon). És néha most se bírom nézni az idegeneket nagy hassal, babakocsival, 6 gyerekkel. Mert attól ures leszek. Már nem nézem csodálattal a kisbabákat a buszon, hanem csak hidegen elfordítom a fejem.
Ám van egy kisbaba akit meg mindig alig várom hogy lássak :) N babája, jajj imádom pedig csak skypeon látom. Tundér gyerek és mindig akkora mosolyt kapok tole hogy képes bearanyozni egy egész hetemet. N szerint emlékszik a hangomra még a pocakból :) lehet benne valami mert pár hetes korában is felkapta a fejét ha beszéltem hozzá vagy az anyukájához :)
Nah a másik dolog meg ami foglalkoztat illetve ki sem tudnám kerulni hogy foglalkoztasson az az hogy Monty cicát vittuk a szokásos 6 havi ellenorzésre, és rossz hír van. Ki kell muteni a fogait :( Egyszeruen nem múlik az ínygyulladása, hiába kap antibiotikumot már vagy 6 hónapja-lehet tobb is. Jovohét csutortokon mutik, aggódni fogok érte, és fene tudja meddig tart míg felépul belole (a múltkor 3 fogát szedtek ki akkor is hónapok volt mire nagyjából helyrejott) az aids miatt ugye o nehezebben gyógyul. Nah meg kb.200 ezer ft-ba fog fájni + utána hetekig a fájdalomcsillapító ami kb heti 30ezer de már ez a legkevesebb csak ne szenvedne ennyit ez a drága cicám. Szóval van mivel elfoglalni magunkat.
Cikluso továbbra is felborulva az utolsó éppen 25 napos volt.... Már ezt is unom. De egyenlore semmi porcikám nem kívánja hogy orvoshoz szaladgáljak. Majd jon egy sugallat és akkor menni fogok, de megpróbálom elhúzni addig míg hazajutok, elmegyek magánlaborba meg N dokijához aztán majd csinál velem valamit ;)
