Elvált szulok; kozépso stb.

Nem konnyu ám elvált szulok gyermekének lenni. A testvéreimnek sem. A hugomat kulonosebben nem viselte meg hogy a szuleim elváltak, még "csak" 5 éves volt, szinte semmi emléke nincs apukámról. Azért ez elég szomorú. Szerintem olyan formában viselte meg hogy o úgy nott fel hogy nem volt "apja". Legalábbis aki mindig -minden korulmények kozott ott van és segíti. Én ilyen szempontból szerencsésebb vagyok, nekem ott volt 14 éves koromig. Gondolom ezért is van sokkal nagyobb kotodésem hozzá. És persze mivel én sokkal idosebb vagyok huginál (8 1/2 év) ezért anyum erofeszítéseit is jobban tudtam értékelni. A hugomnak az volt természetes hogy anyu egyedul nevel minket. Nekem nem . Én tudom és láttam és emlékszem mennyire nehéz volt neki. Ezért is fogadtam meg már gyerekkoromban hogy én csak akkor megyek férjhez ha tuti hogy van az a feeling hogy igen, vele akarom leélni az életemet :) Így is lett, és ezúton unnepélyesen megfogadom a hamarosan megfoganó gyermek(eink)nek hogy minden erommel azon leszek hogy teljes családban nohessen(ek) fel. Persze amikor anyuék elváltak akkor már az volt helyes, már nem volt "jó" családunk.
A legrosszab egyébként az volt amikor elváltak hogy bármikor apuval találkoztam mindig szidta anyut :( És még nem voltam elég érett hozzá hogy egyszeruen megkérjem hagyja ezt abba, inkább csendben sírtam. De ezt szerencsére megbeszéltuk múltkorában amikor felvettem vele a kapcsolatot, úgyhogy ilyesmi már nem fordul elo :)
 Nem is értem egyébként hogy jutnak ilyesmik pont most eszembe :D ( A novérem egy kulon sztori lesz egyszer, azért nem említem most)
Anyunak aputól 3 lánya szuletett. Én vagyok a kozépso..... Hm hát az sem egy egyszeru menet. Van mindig egy kis megfelelési kényszer - most is mindig mindent tokéletesen szeretnék csinálni. Mert mi torténik a kozépso lánnyal? Hordja a novére kinott ruháit, megunt iskolatáskáját, cipoit. A nagyobbiknak van a legeslegelso nap az ovodában, iskolában. Elso csók, elso randi, elso szerelem. A kozépsonél az anyuka már rutinosabb. Nem mondom hogy anyunak ez már mind érdektelen lett volna, csak már nem volt újdonság, tehát nem voltam egy nagy durranás. De! Az én anyukám nálam már legalább nem kapott infarktust ha késtem, jobban megbízott bennem szóval valahol jó is volt ez.
Most kicsit offolom a saját posztomat, de ez megszokott én már csak ilyen mindenreegyszerregondolóvagyok :P
Borzasztó dolog tortént a férjem munkahelyén, nem tudom szegényem mikorra fogja kiheverni. Az van hogy a férjemnek van elsosegélynyújtó képesítése. Egy nagy hotelben dolgozik azt már írtam hogy foszakács. Szóval csutortokon az egyik takarító felvágott erekkel találta az egyik vendéget a szobájában. Hívták a mentoket meg persze azonnal a férjemet meg egy másik managert. És a férjem kiborult. Nagyon. Azt mondja nemcsak a látvány ami fogadta, hanem elkezdett vele beszélgetni a srác (34 éves) és tokre úgy beszélt mintha mi sem tortént volna, és tok monotonon elondta hogy neki nem érdemes élni, nemrég jott haza Afganisztánból, és hát azóta nincs valami jól mentálisan. Kezelik egyébként, de úgy látszik nem nagy sikerrel. Elozo este beszedett egy csomó gyógyszert meg ivott rá, de reggel felébredt és mivel nem sikerult nem felébredni, ezért vagdosta fel az ereit. Szóval a lényeg a lényeg, a férjem teljesen kivan, azóta nem tud aludni, és nem érti hogy mi vihet rá bárkit arra hogy eldobja az életét....


Hétfon endo scratch nekem, kedden kezdem a leállítást, game on again ;)


Elhiszem azt amit még nem látok, hogy meglássam azt amiben hiszek......