Mit is gondolok...

Arról hogy amikor kozulunk valaki végre nagy nehezen elkuzdi magát a célvonalig és kiderul vissza kell fordulni, hátrálni nevezzuk ahogy. Ott van pl Est, aki hihetetlen erovel kuzdotte végig azt az iszonyú fájdalmas pár napot, hetet, hónapot. Nem tudom hogy csinálta, gondolom az embert ilyenkor csak kell hogy vigye tovább valami. Vagy ott van N barátnom, aki már veszített el babát, babákat. És Etama és még sajnos sorolhatnám :(  Egyszeruen nem tudom hogy lehet ezt túlélni, elfogadni, továbblépni. És most nagyon-nagyon drukkolok Heniért hogy hátha, mégis, és és és.

Szóval ezek a torténések azért elgondolkodtatnak. És ilyenkor arra a kovetkeztetésre jutok hogy bizony egyáltalán nem baj hogy nem sikerult. Nem ha ilyen ára lenne. Nekem nem hiszem hogy lenne ennyi erom végigcsinálni. Azért ez olyan borzasztó hogy a "babacsinálás" orom kellene hogy legyen és mégis sok esetben mennyi fájdalommal jár. És azt sem értem hogy miért van az amirol korábban már beszéltem hogy az egyiknek sikerul a másiknak nem. Miért nem sikerulhet mindenkinek kivétel nélkul aki szeretné hogy legyen babája? Aki meg nem szeretné annak meg egyszeruen ne legyen. (persze legyen néhányuknak, hogy az akinek már semmi más esélye nincsen tudjon orokbefogadni -de ez most olyan onzoen hangzik). Tulajdonképpen ez a poszt is elég onzo. Mert igen azt gondolom, hogy ha az torténne velem is hogy végre sikerul és aztán "vissza kell adni" akkor inkább ne sikeruljon.  Most jól osszehadoválok itt, de ennek ki kell jonni. Szóval lányok akiket említettem és azok akiket nem, minden tiszteletem a tiétek, mind kitartásért, mind turelemért mind az akaratotokért.

 Be kell valljam én ettol gyengébb vagyok, asszem maradunk a "konnyebb" útnál, kuzdelem nélkul, pár hónapos várakozással, ugyan nem "vér" szerinti gyerekunk lesz, de a miénk lesz....