Miért hosszú az út hazáig?

Eloszor is fizikailag tényleg hosszú, 2000km-re élek távol a szulohazámtól. Azért nem írom hogy az otthonomtól távol, mert azt hiszem most végre itthon vagyok. A hazám mindig Magyarország lesz. Mindig imádni fogok hazamenni anyuékhoz. Mindig honvágyam van és mindenki hiányzik. A távollét megváltoztatott. Más dolgok fontosak már mint mikor otthon voltam/most meg itthon vagyok.
Nem is tudom hol kezdjem. Annyi sok bejegyzést olvastam a felhotlen gyerekkorról, és nem irigykedem csak orommel nyugtázom hogy ilyen is van. Nekem nemcsak boldog volt. Azzal kezdem hogy mi állandóan koltozkodtunk. Mire valahol berendezkedtunk mentunk tovább. Szuletésemtol 19 éves koromig 7x váltottunk lakóhelyet. Ugyanabban a városban, de mindig más ház más lakás. Szóval nem volt valami nagy állandóság. Amirol a legnehezebb írni az a család. Nem egyszeru a képlet ( persze tudom nem vagyok ezzel egyedul ). Elso családi képlet: anya, apa, 3 lánygyermek. Apa a helyi gyárban dolgozik, kisgyermekként félárva lett, beadták intézetbe a kisebbik bátyjával egyutt- 5-en voltak testvérek és az akkori torvények nem engedték hogy az édesapjuk mindenkit egyedul neveljen. Szerintem itt kezdodtek az én apukámmal a bajok. Már fiatalon szeretett a pohár fenekére nézni, és amikor o ezt megtette az maga volt a pokol. Nem, nem bántott fizikailag bennunket, soha. Annál inkább ordibált, kotekedett, és egész éjjeleken át hajlamos volt anyut csesztetni. Amit persze mi gyerekek (akkor még csak ketten voltunk a novéremmel) végighallgattunk, és kialvatlanul , fáradtan mentunk óvodába,iskolába. Kb 3-4 éves koromtól emlékszem ezekre a dolgokra, és nem szép emlékek. Most is ha behunyom a szemem látom anyut ahogy áll a sotet szobában az ablaknál és vár.... Várja haza aput... Aki volt hogy 6 hónapig nem jott haza.... Egyszer 6 hónapig, egyszer meg 1 évig, de ezt kivéve általában amikor kimaradt akkor is hajnalban valahogy hazatalált. És az én anyám turt, megbocsájtott, nem veszekedett, csak csendesen gyotrodott. Ennek ellenére én imádtam az apámat, mert amikor nem italozós idoszaka volt, akkor o tudott lenni a legjobb apa a világon. Soha senkinek nem mondtam el mi zajlik otthon amíg gyerek voltam, és mégis mindenki tudott róla, tanárok stb. És a mai napig hálás vagyok érte hogy sosem sajnálkoztak, hagyták hogy kibontakozzak amiben tudok, és terelgettek-segítettek ahogy tudtak. Az én apám az iskolai ballagásomra sem ért oda, csak a végére, persze tok részegen, és sosem felejtem a szégyent , ott álltunk mindannyian az iskola udvaron sorfalat, az én apám meg kozépen tátorgott és a nevemet óbégatta..... Soha, semmi mást nem akartam gyerekkoromtól kezdve csak nyugalmat. Most végre megtaláltam. Lehetne itt még tobb 1000 torténetet elmesélni, de minek? A múlton senki nem tud változtatni. A hugom megszuletett amikor én 8 éves voltam. O nem tudja de apunk az elso 2 évben igen sokat el-el tunedezett, tehát elég rendesen kimaradt a legkisebb lánya elso éveibol. Mire a hugom betoltotte a 6 évet talán nem meglepo, a szuleim elváltak. Konkrétan konyorogtem anyámnak menjunk el innen / addigra anyut már tettlegesen is megtalálta apu/. Az a helyzet hogy nem haragszom az apámra. Beteg ember. Lelkileg. Azért haragszom amiért ezt nem látja meg és nem fogadja el a felé nyújtott segito kezeket. És fáj hogy olyan dolgokon mentunk keresztul amik egy életre nyomot hagynak bennunk. A testvéreim struccpolitikát folytatnak-amirol nem beszélunk meg sem tortent. Eltemetik magukban az emlékeket. Lehet rosszul teszem, de én az utóbbi években ongyógyításba kezdtem. Hagyom magamban felidézni ezeket és kielemezni mi-miért-hogyan torténhetett, és azóta konnyebb.
Itt nyugalom és béke van. Az elmúlt 19 év alatt az én drága anyukám is megnyugodott, már nem reszket a keze, és nagyon sokat tud mosolyogni.
Szeretlek anya.